Vártuk már. Én nagyon, de Ők is. A "Szomszédasszonyaim".

Immáron hatodik alkalommal jött össze a kis csapat konyhánkban, hogy süssünk, beszélgessünk, jól érezzük magunkat. 
Egy korábbi bejegyzésben már leírtam, hogy az utóbbi néhány évben összegyűlünk Szomszédasszonyaimmal, és sütünk valamit, amit lehet rögtön csipegetni, haza is lehet vinni, és persze otthon is ki lehet próbálni.

Nekem ez már hozzátartozik az adventi várakozáshoz. 
Lehetett a tanyán és a munkahelyen sok elfoglaltság decemberben, de a lelkem mégis szárnyalt, és szárnyal. 

Köszönöm nekik, hogy szívesen jönnek, pedig néha hol öröm, hol szomorúság, hol fájó derék jut ki osztályrészül. De tartjuk magunkat...

Ebben az évben sajtos tallért és kókuszos vajas kekszet sütöttünk:

Az ismételt találkozás örömére persze először mindenki beszélt, mesélt, addig én szépen csendben (minő ritkaság) begyúrtam a két tésztát.

Egyik szorgos kéz a sajtos tallér tésztáját vágta kis darabokra,
a másik a kókuszos keksz kinyomásához készült elő

Ezzel kell majd formáznom a tésztát?

Sokat látott háziasszonyok: mindenkinek sikerült

Közben a konyha másik részén készül a sajtos tallér

Asztalra kerül a borsmenta- és csalántea mellé, hogy mindenki csipegethessen

Amíg készültek a sütemények, addig sem maradt senki éhes, egy kis sós és egy kis édes falatozni való is került az asztalra az én konyhámból is, és a vendégek is hoztak.
Végül a kis műanyag dobozok is megteltek (Jaj, Zita, ne már!), hogy az otthoniak is lássák: nem töltötték tétlenül a délutánt. 

Mit is mondhatnék? Már megint hálás vagyok. Köszönöm nekik.

És:
Jövőre veletek, ugyanitt!