Amióta tanyán lakunk, sejtjük, milyen a csillagos ég. Ha felhőtlen, látjuk a Csillagösvényt, a Tejutat is. 

Először leterítettünk egy nagy takarót a földre, arra szépen egymás mellé soroltunk öten hálózsákba burkolózva. Apa, Anya, Gyerekek. Volt, hogy kiskutyák furakodtak közénk, volt, hogy el is szundítottunk.
Ahogy teltek-múltak az évek, bizony hol egyik, hol másik gyermek hiányzott a sorból, hiszen lassanként megnőttek, és saját időbeosztásuk szerint kezdtek el élni. 
Minden szomorúság nélkül írom ezt, hiszen nem a múlt iránti sóvárgás az, amit érzek, inkább a büszke gyönyörűség. (Remélem, senki nem orrol meg rám, hogy Sajó Sándor jelzőivel Gyermekeimet illetem.)

Az idén úgy alakult, hogy csendes, felemelő értelemben vett magányos ünnep volt ez az augusztusi csillaghullás.
Egy kedves időpont: augusztus 12-én lett 21 éve, hogy Anyává lettem. Természetesen a második és harmadik születésnap sem kisebb jelentőségű, hiszen minden alkalommal egy új világ tárult fel és várt felfedezésre, de azokhoz nem kötődik égi tűzijáték.
 

A képet Csernus András (egyik fiam) készítette

11-én befelhősödött az ég, és bár éjfél után fél órával felkeltem (ébresztő hatására), de miután meggyőződtem róla, hogy kitisztult, visszafeküdtem aludni, nem volt erőm ébren maradni.

Másnap aztán este 10 órakor a szokásos helyen felállítottam az összecsukható napozóágyat, és az elmúlt hetek időjárására való tekintettel egy vékony takarót vittem ki magammal. (Ki a dűlőútra, mert az udvaron sok-sok fa takarja a kilátást.)
Magasnyakú pulóvert és hosszúszárú nadrágot vettem, hogy a röpködő bogarakkal, rovarokkal ne legyen gondom. (Megjegyzem, fél óra múlva a takarót hálózsákra cseréltem, mert kissé fáztam. Az éjszakai órák közeledtével tényleg mérsékletet tanúsított a hőmérséklet, nem úgy, mint nappal.) 

Arra gondoltam, hogy először nem magamnak, hanem Szeretteimnek kívánok valamit minden egyes hullócsillagnál.

Alighogy elfészkeltem, az első égi porszem egy nagyon hosszú fénycsíkot húzott maga után. Ő lett az Elsőszülötté, mivel születésnapos is volt aznap. A Középső, és a Legifjabb után Édesapjuk következett. 
Olyan mérhetetlen nyugalom lett rajtam úrrá, hogy megeredtek a könnyeim. Nem, nem sírtam, csak a könnyeim peregtek. Az égen Szent Lőrinc könnyei, a földön az enyémek.
Szépen sorban aztán mindenkinek kívántam valamit. Szüleimnek, Testvéremnek, egyre bővülő körben a rokonoknak. 
A jókívánságok után jött a hála és a köszönet, felidéztem azokat a Szeretteimet, akik már onnan néznek engem, ahonnan én a hullócsillagokat vártam.
Ők is megajándékoztak engem könnyekkel, vagy én őket a könnyeimmel, nem tudom. Nem fájó, nem bánatos könnyek, a hála könnyei. Nem buta szójáték: meg-könny-ebbültem. 

Másfél óra elteltével megérkezett az a hullócsillag is, amivel a magamra vonatkozó kérést küldtem fel a világmindenségbe. 

Feküdtél már a sötét ég alatt csillagokat lesve? 
Egy idő után, ha nincs fa, épület a látóteredben, viszonylagossá válik minden, nem érzed a távolságokat, az ég mélységét, beszippant. 
A tücskök fáradhatatlanul mondják, hallod, ahogy a távolban megszólal egy kutya, közelebb egy másik, egy harmadik, és sokadikként a tieid is rázendítenek. Egy kicsit lebegsz. Már nem érzed a napozóágyat, kicsit felszállsz az égbe te is. 
És egy óra múlva felébredsz. 

Kibújsz a hálózsákból, összecsukod az ágyat, Otthonról Haza mégy. Bevackolsz az ágyadban, és álmodod tovább az Eget. Az Egy-et.