Pontosan hét éve történt. Már néhány héttel Karácsony után voltunk, a naptár január hatodikát mutatott. Vízkereszt.

A bácsi mögöttem állt a pénztárnál, sorára várt. Bár jóleső melegség járt át az idős ember láttán, mégis negyvenegynéhány éves pökhendiségemmel azt gondoltam: már elvégezte a dolgát itt a földön, lassan útra fog készülődni…

Az arcán küzdelmes évek nyoma látszott. Vagy baleset? Mint utóbb megtudtam, komoly betegség az, amely rágja, szinte felemészti vonásait.

A kezében azonban tartott valamit, ami nem búcsúzkodásra utalt: gyümölcsfákat vitt a pénztárhoz. Kissé megilletődtem. Gondolataim tiszteletlenül az elmúlás felé kalandoztak, ő meg új élet lehetőségét viszi haza. Gyümölcsfákat fog ültetni. Gyerekeinek? Unokáinak?

Miután fizettem, elmélázva pakolásztam a táskámban, hallottam, amint a bácsi azt mondja a pénztárosnak:
- Jaj, kedveském, én azt hittem, az öt fa kerül ennyibe, nem egy! No nem baj, elviszem őket.

Kotorászott a pénztárcájában, de nem talált elég pénzt. A pénztáros türelmesen, együttérzően várakozott, de nem tudott segíteni, amikor kiderült, hogy nincs annyi a tárcában.
- Félretesszük, bácsi, vissza tud érte jönni?
- Persze, visszamegyek a busszal, és hozok pénzt. Még délután visszaérek.

Kijöttem a boltból. Fázósan összehúztam magam. Hideg szél fújt, de valószínűleg még az is fázott, mert minduntalan be akart bújni a kabátom alá. Gondolom, melegedni. Beültem az autóba, és nem hagyott nyugton, amit láttam, hallottam. Hogyan segíthetnék?

Gyors döntés, az autóból kiszálltam, visszamentem az üzletbe. Nem is kellett bemennem, a bácsi már kijött, útnak indult. Megszólítottam. Miután elmondtam, mit szeretnék, együtt visszamentünk a pénztárhoz. A félretett gyümölcsfákat kifizettem, betettem az autóba, a bácsi pedig mellém ült. Elindultunk.

Amikor felajánlottam a segítségemet, azt hittem, helyben, Kecskeméten lakhat. Izsákra kellett mennünk. Környezettudatos, takarékos asszony vagyok, végiggondolom, mikor, hová megyek az autóval, számolom a kilométereket.
Akkor nem akartam számolni. Segíteni szerettem volna.

Nagyon sokat tudok beszélni. Akkor is lett volna miről. Néhány hete költöztünk a városból tanyára, másnap volt az első olyan disznóvágás, ahol én voltam a gazdasszony. De inkább hallgattam.

A néha boldog, néha küzdelmes évekről hallottam, amik elrepültek. A fiú felnőtt, már Budapesten lakik a családjával. Már unoka is van. És sokminden másról. Figyeltem a bácsira, figyeltem a kanyargós, kissé csúszós útra. Reméltem, nem történik baj.
Miért is történt volna? Megérkeztünk Izsákra Imre bácsival. Kiszállt, a gyümölcsfákat bevitte, és kihozta a pénzt, a gyümölcsfák árát.

Nem hálálkodott fölöslegesen, mindketten tudtuk, a dolgunkat végezzük.
- Egy kakast elfogad?

Nem kértem. Szerettem volna az önzetlenség látszatát fenntartani. Pedig nem voltam az. Önző módon jól esett, ami történt. Elbúcsúztunk.

Visszafelé is erősen szorítottam a kormányt, és figyeltem. Kifelé, az útra, befelé, az érzéseimre.

Azóta eltelt hét év. Hiszem, hogy a fák megfogták, talán már virágoztak is. Remélem, Imre bácsi meg tudja kóstolni a gyümölcsüket. S ha nem, majd odaföntről pillant le a virágba boruló, aranysárga barackot érlelő fákra. Merthogy barackfák voltak.

Kedves Imre Bácsi! Hadd kívánjak szeretteimnek, ismerőseimnek, mindannyiunknak olyan erős hitet az élethez, mint ami magának van. Hogy mindig tudjunk alázattal, elszánással előre lépni, folytatni, magot vetni, gyümölcsfát ültetni. Legyen szemünk észrevenni a szépet, tenni, és hálát adni érte.

Utószó: amikor következő alkalommal vásároltam abban a boltban, a pénztáros megismert. Kért, várjak egy kicsit. A főnökasszonyával jött elő, aki egy kis ajándékkal lepett meg, megköszönve, amit egy vevőjükért tettem.
Őket is megérintette az a pillanat.