Ott ült a horizont szélén. Onnan nézve, ahonnan én láttam, most indult útjára. Nem sietett. Szinte láttam, ahogy lábát lógatja, és rácsodálkozik a világra.
Nem, nem rácsodálkozik: gyönyörködik benne, hálás érte. Társa, a Nap az, aki teremtette mindezt. 

Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek általában látjuk. Tiszta volt az ég, de keleten, ahol felkelt, a pára miatt narancsos fátyol vette körül, és ölelte, amikor végül elszakadt a látóhatártól. 

Vele szemben éppen lebukott a Nap. Élénk narancsszínű volt az ég alja, és egészen alacsonyan éles vonalú felhők játszottak a képzelettel - mintha lágy vonalú hegylánc lennének. 

Kölcsönösen színpompás volt a búcsú. Egyikül felkelt, másikuk lenyugodott. Leszentült.

A Nap szeretettel nézett rá, és ő ezt tudta, hálásan visszatükrözte fényét. Azt adta, amit kapott. És a Nap boldogan bukott alá, mert látta önnön nagyságát, gyönyörűségét.  

A Hold magasabbra kúszott - mintha gyorsabban mozogna már -, onnan vigyázott a Társa által teremtett élő és élettelen(?) világra. 

A Társa az erő, aki rend-ben tartja a világot, védelmez, hisz a világ is rábízta magát, mint ahogyan ő is. 

Ahogy emelkedett az égen, kisebbnek láttam már, akkorának, amekkorának a Nap korongja is látszik innen, a Földről. 

Magabiztosan, védőn árasztotta a fényt, amit kapott, sejtelmes kékes fénybe burkolta a világot.