Itt Lajosmizsén három hetente összejön egy kis csapat, és gyógynövényekről beszélgetünk, gyógynövény teákat iszunk, megnézzük a szárítmányt, és ha az évszak engedi, az élő növényt is. 

Azon túl, hogy megváltjuk a világot is, többször viszünk csipegetnivalót a beszélgetéshez. 
Ma kiflit sütöttem, és fokhagymás diókrémet készítettem hozzá. Miért is ne? Ha barátok közé megy az ember...

Hozzávalók:
25 dkg vaj
10 dkg dió
1-2 gerezd fokhagyma
5 g finom só

A diót beleteszem egy serpenyőbe, és csak önmagában, mindenféle zsiradék nélkül - folyamatos kevergetés mellett! - kicsit megpirítom. Ez csak néhány perc, mert könnyen megég, és megkeseredhet.
Ha már finoman illatozik, leveszem a tűzről, és még egy másik tűzálló edénybe át is öntöm, hogy a serpenyő talpának forrósága ne pirítsa tovább.

Ha kihűlt, megdarálom. Van egy "békebeli", ütött-kopott, de számomra nagyon kedves diódarálóm (szénhidráttal működik, nem szénhidrogénnel!), amivel szokás szerint kimegyek a műhelybe, és a satuba fogva elvégzem a feladatot. Mint a máknál.

Innentől kezdve nincs más dolgom, mint a hozzávalókat villával elegyíteni. A szobahőmérsékletű vajhoz hozzáteszem a diót, sót, és a fokhagymanyomóval pépesített fokhagymát, és addig kevergetem-kavargatom, míg kellően egyneműnek találom.

(A sóhoz egy megjegyzés: alapvetően nem finomított, adalékmentes, nem jódozott sót használok (erdélyit), de ehhez a kenyérrevalóhoz aprószemű sót teszek, hogy nem maradjanak benne sós rögöcskék, könnyen oldódjon a vajban.)

Most rögtön ehető, kenyérre, kiflire kenhető, évszaktól függően "zöldíthető". Vagyis tehetsz rá metélőhagymát, zöldhagymát, lilahagymát, paradicsomot, paprikát, és még sorolhatnám. 
Nagyon finom pirítósra kenve. 

Ne ijedj meg a fokhagymától, ha egyszer kipróbálod ezt a kenőkét, nem kell erről meggyőzzelek. 
És még egészséges is...