A kutyák erősen ugatnak. A hangjuk jelzi, jött valaki. A birtok végén a kapu nyitva, mert vendéget várok, de nem az érkezett.

A szomszéd - bácsi. (Én szomszédnak nevezem azt is, aki egy kilométerre lakik tőlünk. Itt a tanyavilágban valójában mind szomszédok vagyunk, az ég összeköt minket… És bácsi, mert legalább 20 év van közöttünk, szerintem hetven körül járhat.) 

Azt mondja, hogy hozott valami olvasnivalót, kertészkedek-e még?
Olvasnivalót – gondolom magamban – mifélét hozhatott?
A kétségeim csak nőttek, amikor elővette az autóból egy literes üdítő levágott tetejű dobozát.

Mi lehet a dobozban?

Elmondja, hogy egy idős néni által kivágott és összegyűjtött újságcikkeket hozott kertészkedésről, növényápolásról, növények gyógyhatásairól. Arra gondolt, nekem hasznos lehet. Ő már nem igazán kertészkedik.

Megbeszéltük, hogy minél hamarabb elolvasom, és visszaadom őket. Minél hamarabb, mert most, hogy egyre tovább van világos, egyre kevesebb időt töltök a lakásban, egyre tovább leszek a kertben…

Közben feltűnt a várt vendég autója. Gyors búcsúzás, és a szomszéd bácsi elment.
A varázs megszűnt, de csak átmenetileg.

Most itt ülök egyedül, megilletődötten.

Nagyon nagy ajándékot kaptam.
A szeretet és elfogadás számomra megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát.
Én, a városból jött asszony, akiről még azt is tudják, hogy tanult…

Nem félt a visszautasítástól, nem félt attól, hogy kinevetem kicsinynek tűnő szívessége miatt. Egy ember a féltve őrzött céduláit tovább adta valakinek, akiről azt gondolja, hogy értékeli, hogy használni tudja. (És így is van.)

És már régen készül rá, csak nem találta nyitva a távoli kaput…

Jó emberek vesznek körül. Ha nincsenek is itt mellettem, szeretettel gondolnak rám, szeretnek.

De jó lenne „feketeistvánosan”, „wassalbertesen” – és még sorolhatnám – választékosan írni, hogy érthesd, kedves Olvasó, milyen érzelmek kavarognak bennem!

Hálás vagyok.
KÖSZÖNÖM!